Egyszer volt egy Betti nevű kislány. Sokszor álmodozott arról, hogy ő egy tündér és a tündérek világában él. Mikor elmondta ezt az ismerőseinek, mindenki kinevette őt. A családjával is így volt ez Betti nagyon szomorkodott emiatt. Elege volt már abból, hogy ha csak kimondja azt, amire gondol, folyton nevetnek rajta.
Egyszer éjszaka Betti nem tudott aludni. Felkelt és az ablakhoz ment. Majd az üvegen keresztül nézte a fekete égen lévő fénylő csillagokat. A kislány valami furcsa hangot hallott, ezért bekapcsolta a világítást. Körülnézett és megnyugodott, mert semmi különöset nem látott a szobában.
Már kezdte azt hinni, hogy egy betörő járt a szobájában. A következő percben egy árnyékot látott a falon. Betti már szívta a levegőt, hogy kiáltson, amikor megszólalt ez kedves hang:
– Betti, ne kiabálj, kérlek!
– Ki vagy te és honnan tudod a nevemet? – kérdezte Betti.
– Elizabetnek hívnak és ismerlek téged.
Mikor Betti meglátta Elizabet szárnyait, mondogatni kezdte, hogy ez csak egy álom lehet.
Elizabet közbevágott:
– Kérlek, ne mondogasd ezt, mert ez nem álom.
– Tehát te egy tündér vagy? – kérdezte Betti, és kezével dörzsölgetni kezdte szemeit.
Elizabet a pálcájával suhintott egyet, Bettinek máris szárnyai nőttek, azonnal selyemruha lett rajta, gyönyörű mintával díszelgett ez a ruha. A lábain pedig ott volt egy pár takaros cipellő. Majd Elizabet még egyet suhintott a pálcájával, és Betti frizurája konttyá változott. Csillogó gumi fogta össze a kontyot. A kislány nyakába egy szép, bűbájos nyaklánc lógott. „Hűha” – nézett magára Betti.
– Te átvarázsoltál engem tündérré? De miért? – kérdezte.
– Nincs most idő elmagyarázni, sietnünk kell.
– És hová? – kérdezte Betti. De mire kiejtette, már úton voltak a tündérek országába. Valamilyen nagy fényforrás tört ki a szobájában. Betti alig látott az erős fénytől. A fény lassan eltűnt, és a helyén ez gyönyörű kapu tündökölt.
– Gyere utánam! – mondta Elizabet. Betti sietett utána, mert már bízott a tündérben és szinte észre sem vette, mennyire megbarátkozott vele. Szép volt az égbolt, sütött a nap, hatalmas fehér felhők is voltak az égen. És ezt mondta Elizabet:
– Használd a szárnyaidat, repülj úgy, mint én!
Betti szárnyai röpdösni kezdtek. Felszállt és repült. Mintha egy varázsigét mondott volna el Elizabet, úgy hatott a kislányra. Elrepültek a nap legszebb sugarához. Elizabet ismét mondott egy varázsigét, és a varázspálcájából egy fénysugár villant fel, nyomban ott termett egy másik kapu. Átrepültek a kapun és máris tündérországban voltak. Egyszerűen csodás volt ott, ragyogott minden. Lehetetlen mindezt leírni, én mégis megpróbálom. Rengeteg tündér volt ott. Szebbnél szebb paloták ragyogtak. Amit csak el tudsz képzelni. Pálcaütéssel minden megjelent, amit szerettél volna. Bettinek rengeteg élményben volt része. Közben eszébe jutott a családja és barátai. Már nagyon hiányolta őket. Megköszönte Elizabetnek, hogy valóra váltotta álmát. De mostmár szeretne hazamenni. Elbúcsúzott, majd kinyitotta a kaput, átment rajta, és a saját szobájában találta magát. A kapu eltűnt. Betti szeméből egy könnycsepp esett le, de észre sem vette. Ekkor eltűntek a szárnyak és minden csodálatos dolog is. Betti lefeküdt. Reggel azt hitte, hogy az egész csak álom volt. De mikor tükörbe nézett, látta, hogy rajta van a nyaklánc.
Már tudta, hogy ez az álom valóság volt.
Írta: Nyilas Viktória